Tous les textes du philosophe Daniel Bensaïd.

Daniel Bensaïd

octobre 2009

Utolso irasa

(Puissances du communisme)

A napokban elhunyt francia marxista filozófus Daniel Bensaïd a kommunizmus fogalmáról szóló, egyben élete legutolsó írását közöljük. Ezt az írást Bensaïd ezen a hétvégén adta volna elő a Puissances du communisme [1] konferencián…

1843-ben „A társadalmi reform elörehaladás a kontinensen” c. cikkében a fiatal Engels (aki ekkor mindössze 20 éves volt) a kommunizmust úgy írta le, mint ami „szükséges konklúzió, amelyet kötelességünk levonni a modern civilizáció körülményeiből kiindulva”.

Azaz összességében a kommunizmust egy logikus következtetésnek látta, az 1830-as forradalom következményeként, amely során a munkások „visszatértek a dolog élő gyökereihez és a nagy forradalom tanulságaihoz, szenvedélyesen magukhoz ragadva Babeuf kommunizmusát.”

A fiatal Marx számára ezzel szemben ez a kommunizmus még csak egy « dogmatikus absztrakció » volt, a « humanizmus elvének ösztönös, eredeti megnyilvánulása ». A megszületőben lévő proletariátus a « emancipációjának doktrínerjeinek karjaiba vetette magát », „szocialista szekták” és zavaros elmék karjaiba, akik „humanista szózatokat mondtak” az „egyetemes testvériség milleniumáról”, mint az „osztályviszonyok képzeletbeli eltörléséről”. 1848 előtt ez a kísértetszerű, programmal nem rendelkező kommunizmus különböző egalitárius szekták, Étienne Cabet „Icárians” c. regénye által inspirált álmodozások „eldurvult” alakjában tűnt föl és kísértett, gomolygott a korszellemben.

Az absztrakt ateizmus meghaladása már itt egy új, társadalmi materializmust implikált, amely nem más mint maga a kommunizmus : „mint ahogy az ateizmus mint Isten megszüntetése az elméleti humanizmus létrejövése, a kommunizmus mint a magántulajdon megszüntetése a valóságos emberi életnek mint az ő tulajdonának vindikálása” [Marx : Gazdasági-Filozófiai kéziratok] Korántsem valamiféle vulgáris antiklerikalizmus, ez a kommunizmus „a gyakorlati humanizmus […] létrejövése”, amely számára már nem pusztán a vallási elidegenedettség leküzdése a feladat, hanem a valós társadalmi elidegenedettség és nyomorúság meghaladása, hiszen ez utóbbiakból származik a vallás iránti szükséglet.

1848 fundamentális tapasztalatától a Párizsi Kommünig a fönnálló rend megdöntését zászlajára tűző „valóságos mozgalom” formát és erőt nyert, elsöpörve a « szektás bohócbábukat » és nevetségessé téve a „tudományos tévedhetetlenség orákulumi hangját”. Másképpen kifejezve a kommunizmus, ami kezdetben szellemi állapot (vagy állásfoglalás), azaz „filozófiai kommunizmus” volt, megtalálta politikai formáját. Negyedszázad alatt a kommunizmus felnőtt : filozófiai és utópikus megjelenési módjaitól eljutott az emancipáció végre meglelt politikai formájához.

1. Az emancipáció jelszavai nem tudták sértetlenül és tisztán átvészelni a huszadik század borzalmait. Azt mondhatjuk, hogy a mesékben szereplő állatokhoz hasonlóan nem haltak meg egészen ezek a szavak, de mind súlyosan megsebesültek. „Szocializmus”, „forradalom”, sőt még az „anarchia” is : alig jártak jobban, mint maga a „kommunizmus” kifejezés. A „szocializmus” belekeveredett Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásába, a gyarmati háborúkba, majd a polgári kormányokkal való kollaborációba, míg végül egészen elvesztette minden tartalmát, ahogy „kiterjedését” egyúttal folyamatosan növelte. Módszeres ideológiai kampánnyal sikerült elérni, hogy sokak szemében a forradalom fogalma az erőszakkal és terrorral legyen azonos. A kommunizmus egyike azoknak a szavaknak, amelyek nagy ígéreteket és a jövőre vonatkozó álmokat hordoztak magukban – és ez a szó történetének legsúlyosabb sebesülését akkor szenvedte el, amikor az állami-bürokratikus gondolkodás foglyává és egy totalitárius történelmi kísérlet szolgájává vált. A kérdés mármost az, hogy ezekből a „sebesült szavakból” van-e olyan, amelynek meggyógyítása és talpra állítása, újbóli útnak indítása megéri a fáradságot.

2. Ehhez szükséges átgondolnunk mi lett a huszadik század kommunizmusából. Ez a szó nem létezhet az időn kívül és anélkül, hogy tekintetbe vennénk a történelmi megpróbáltatásokat, amelyeknek alávetették. A „kommunista” szó használata az egyszerre autoriter és [gazdaságilag] liberális kínai állam leírására sokkal súlyosabb teherként nehezebb terhet jelent (és sokkal több ember szemében), mint bármi, amit a „kommunista hipotézis” újabb törékeny elméleti és kísérleti hajtásai kompenzálni tudnának. A kísértés, hogy kivonjuk magunkat a kritikai jellegű történeti áttekintés feladata alól ahhoz vezet, hogy a kommunista gondolatot bizonyos atemporális [időn kívüli] „invariánsokká” alakítjuk, olyan gondolatokká, melyek az igazságosságtól és emancipációtól függetlenek – ahelyett, hogy a kommunizmust specifikus politikai formaként fognánk föl, az emancipáció programjának szükséges formájaként a tőkés domináció korszakában. A szó így tehát politikai precizitásából veszít, miközben etikai és filozófiai relevanciájának területe kitágul. Az egyik kritikus kérdés természetesen az, hogy a Szovjetunióban kialakult bürokratikus despotizmus az októberi forradalom legitim örököse-e, vagy egy bürokratikus ellenforradalom gyümölcse. Az utóbbi hipotézist nem csak a perek, tisztogatások, a masszív deportálások ténye támasztja alá, hanem a szovjet társadalom és államapparátus teljes felforgatása a harmincas években.

3. Nem lehet rendeletekkel új szókincset létrehozni. A szókincs és a szóhasználat hosszú folyamat során alakul ki, a gyakorlaton és a különböző tapasztalatokon keresztül. Ha engednénk annak a törekvésnek, hogy a kommunizmust a sztálini totalitárius diktatúrával azonosítsuk, az azt jelentené, hogy kapitulálunk az átmeneti győztesek előtt, összekeverjük a forradalmat a bürokratikus ellenforradalommal és lezárjuk a „bifurkációk” azon fejezetét, ami pedig az egyetlen, amiben helye van a reménynek. Ez pedig azt is jelentené, hogy helyrehozhatatlan igazságtalanságot követünk el az ismert és anonim legyőzöttekkel szemben, akik szenvedélyesen megélték a kommunista eszmét, és akik egyben életet adtak az eszmének, szemben a róla alkotott karikatúrákkal és hamisítványokkal. Szégyen azokra, akik lemondanak a kommunizmusról is, amikor lemondanak a sztálinizmusról és azokra, akik csak addig és annyiban voltak kommunisták, ameddig és amennyiben sztálinisták voltak ! [2]

4. A kapitalizmus borzalmával szembenálló – lehetséges és szükséges – „másik” összes megnevezési kísérlete közül a „kommunizmus” szó az, amelyik a legtöbb történelmi jelentést és értelmet, illetve a legtöbb robbanékony programmatikus tartalmat hordoz magában. Ez a szó idézi föl legjobban a dolgok megosztásának és az egyenlőségnek közösségiségét, a hatalom nyilvánossá-közössé tételét, az egoista érdekkalkulációval és az univerzális versennyel szembeállított szolidaritást, az emberiség közjavainak védelmezését (legyenek azok természeti vagy kulturális kincsek), az ingyenesség szférájának kiterjesztését (azaz az áruszféra visszaszorítását [démarchandisation]) az alapvető szükségletek teljes területére, szemben a Föld privatizációjának általános zsákmányszerzési logikájával.

5. A kommunizmus szintén neve a társadalmi gazdagság egy másik mércéjének, amely különbözik az és az értéktörveny és az árulogika értékmeghatározási eljárásától. A „szabad és torzítás nélküli verseny” alapja az „idegen munkaidő elsajátítása” [Grundrisse, MEM 46/2., 172.o.]. Ez a mechanizmus kvantifikálni akarja a kvantifikálhatatlant, az emberi nem a természeti környezethez fűződő, saját reprodukciójához szükséges érzékletes, sajátos viszonyát pedig redukálni az absztrakt munkaidő szegényes közös mércéjére. A kommunizmus a gazdagság egy másik mércéjének neve, egy olyan ökológikus fejlődésé, ami minőségileg különbözik a növekedés pusztán mennyiségi fogalmától. A tőkefelhalmozás logikája nem csak a profitra való termelést követeli meg, szemben a társadalmi szükségletekre való termeléssel, hanem a „fogyasztás új formáinak termelését”, a fogyasztás szférájának állandó kibővítését az „új szükségletek és új használati értékek létrehozásán keresztül” : ebből származik ”az egész természeti világ kizsákmányolása” és a „föld mindenoldalú kizsákmányolása”. A tőkének ez a pusztító fékezhetetlensége, olthatatlan éhsége adja ma egy radikális öko-kommunizmus megteremtésének aktualitását.

6. A kommunizmus kérdése először is – a Kommunista kiáltvány szerint – a tulajdon kérdése : „[…] a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket : a magántulajdon megszüntetése” [Kommunista Kiáltvány, 2. fejezet], ami a termelés és a csere eszközeire vonatkozik, amelyek nem összekeverendők a személyes használati tárgyakkal. És „[m]indezekben a mozgalmakban a kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe, függetlenül attól, hogy ez a kérdés többé vagy kevésbé fejlett formát öltött-e.” [uo., 4. fejezet] A Kommunista Kiáltvány második fejezetét lezáró tíz pontból tulajdonképpen hét a tilajdonformával kapcsolatos : a földtulajdon kisajátítása és a földjáradék állami kiadásokra fordítása ; erős progresszív adó ; a termelés és a csere eszközeinek örökölhetőségének eltörlése ; az összes emigránsok és lázadók tulajdonának elkobzása ; a hitel centralizálása az állam kezében nemzeti bank révén ; a közlekedésügy társadalmiasítása és az általános és ingyenes oktatás mindenkinek ; „a nemzeti gyárak, termelési szerszámok gyarapítása”, a parlagon lévő, elhanyagolt földek megművelhetővé tétele. Ezek a lépések mind abba az irányba tendálnak, hogy valamiféle demokratikus politikai kontrollt alakítsanak ki a gazdaság fölött, a közjó elsődlegességét az önérdekkel szemben, a köztérnek a magántérrel szemben. Nem a tulajdon minden formájának eltörléséről van szó, hanem „a modern polgári magántulajdon”, „a termékek olyan előállításának és elsajátításának” módja eltörléséről, ami azon alapul, hogy az egyik ember a másikat kizsákmányolja.

7. Két jog egymásnak feszülésekor – ahol az egyik a tulajdonosok joga a közjavak kisajátítására és a fölöttük való rendelkezésre, míg a másik a tulajdon nélküliek joga a létezéshez – „az erőszak dönt” [német eredetiben : Gewalt, franciául : la force], irja Marx. [A tőke I. kötet, 3. szakasz, 8. fejezet] Az osztálykonfliktusok teljes modern történelme, a németországi parasztháborúktól kezdve át az angol és francia forradalmon egészen az utóbbi század szociális forradalmaiig ennek a konfliktusnak a története. E harcok során fokozatosan kialakult egy új legitimitás, amelyet szembe lehet állítani az uralkodó osztályok legalitásával, jogrendszerük igazságosság-fogalmával. Mint „az emancipáció végre megtalált politikai formája”, mint az állam hatalmának „eltörlésére” tett kísérlet, mint a „szociális Köztársaság” megvalósítása a párizsi Kommün ennek az új legitimitásnak a megjelenését illusztrálja. A Kommün tapasztalatai számos népi önszerveződési és önigazgatói kísérletet inspiráltak a későbbi forradalmi szituációkban : munkástanácsok, szovjetek, katonatanácsok, szakszervezetek [cordons industriels], lakóhelyi közösségek, mezőgazdasági szövetkezetek, amelyek a politika „deprofesszionalizálására”, a társadalmi munkamegosztás módosítására törekednek, megpróbálják létrehozni az állam (mint a társadalomtól elkülönülő bürokratikus szerv) elhalásának előfeltételeit.

8. A tőke uralma alatt minden látszólagos előrelépésnek megvan az ellenpárja a visszalépés, a rombolás tekintetében. A kapitalista fejlődés in fine mindig csak „a szolgaság formájának módosulása”. A kommunizmus más alapelveket és más kritériumokat jelent, mint a szükséges hozam és a pénzben kifejezett rentabilitás parancsa. Először is a kényszerűségből végzett munka időtartamának drasztikus csökkentését és magának a munka fogalmának a megváltozását : nem lehetséges addig a személyes fejlődés a „szabadidőben”, amíg a legtöbb ember számára a munkavégzés az elidegenedés és a személyiség megcsonkításának szférája. A kommunista perspektíva szintén magában foglalja a férfi-nő viszony radikális megváltozását : a nemek közti kapcsolat a más-ság [altérité] megtapasztalásának legelső és legfontosabb alkalma és amíg itt fönnáll az elnyomás viszonya, addig a „másik” (legyen akár kulturálisan, bőrszínében, szexuális orientációjában eltérő az uralkodó normalitástól) mindig az elnyomás áldozata lesz. A valódi haladás pedig – a kommunista perspektívában – a szükségletek fejlődését és finomodását jelenti, s ezek sajátos,megismételhetetlen együttese tesz minden embert egyedülálló lénnyé, akinek egyedisége egyben az emberi nemet is gazdagabbá teszi.

Red News
www.danielbensaid.org

Haut de page

Notes

[1] A cím nagyon nehezen lefordítható. A „puissance” egyszerre jelent erőt, hatalmat, képességet és jelentőséget, tehát a cím : A kommunizmus ereje/képességei/hatalma/hatóköre. Úgy éreztük talán a francia cím meghagyása (ezzel a magyarázattal) a legjobb megoldás.

[2] ld. Dionys Mascolo, A la recherche d’un communisme de pensée, Editions Fourbis, 2000, p. 113.