A “trockizmus” számunkra sosem egy kirekesztő-kizáró önmeghatározás volt, inkább egyfajta polemikus beállítottság: trockistának mondtuk magunkat a sztálinistákkal szemben, de anélkül, hogy valamiféle identitásbeli neurózist alakítottunk volna ki, vagy hogy – az ellenkező véglet hibájába esve – a nullára csökkentsük a trockista hagyomány jelentőségét. Mindig ellenálltunk a leegyszerűsítő címkézés csábításának. Így tehát, szembeszállva az ortodoxia redukcionizmusával mindig arra törekedtünk, hogy – bármennyire is nagyra tartjuk Lev Trockij hozzájárulását – egy pluralista munkásmozgalmi hagyományt és kultúrát adjunk tovább az utókornak: Rosa Luxemburg, Gramsci, Mariategui, Blanqui, de nem csak ők, hanem Labriola vagy Sorel is, azaz mindazok, akiket Ernst Bloch “a marxizmus forró áramlatához” sorolt. Ebben az örökségben, amelynek se meghatározott örökösei, se használati utasítása nincsen a trockizmus kétségtelenül sajátos helyet foglal el. A “Baloldali Ellenzék” küzdelmeinek, majd a Negyedik Internacionálé a sztálinista reakcióval szemben folytatott harcának – és ezért a harcért Trockij, Nin, Pietro Tresso és sokan mások életükkel fizettek – köszönhetően a kommunista projektet nem sikerült teljesen a bürokratikus imposztornak elbitorolnia.
Vannak akik szerint teljes tabula rasa-t kell végrehajtani a munkásmozgalom múltjával kapcsolatban. Igaz lenne akkor, hogy a berlini fal leomlása és a SZU dezintegrációja után a trockizmus elvesztette létezésének értelmét, mivel elvesztette negatív ellenpólusát? Kétségtelen, hogy az emancipáció mozgalmain belüli mai választóvonalak nem követik a múlt nagy konfliktusait. Viták és ellentmondások, amelyek tegnap még nagyon is élesek voltak – pl. a “szovjet” társadalom alapjellegének a meghatározása – ma már semmilyen gyakorlati relevanciával nem bírnak. Ebben az értelemben valóban új lapot kezdtünk. Ugyanakkor nem lenne bölcs azt gondolnunk, hogy a sztálinizmus egy végképp lezárult történet. A sztálinizmus az emancipáció mozgalmaira leselkedő állami-bürokratizációs veszély egy sajátos történelmi formája volt. Szemben azzal, amit a gyors és könnyen emészthető formulák kedvelői mondanak, ez a veszély nem a “pártforma” természetes velejárója, hanem a modern társadalmakra jellemző társadalmi munkamegosztás következménye – és ez sokkal súlyosabbá is teszi egyben. Amíg a munkamegosztásnak ez a formája fönnáll ez a veszély minden szerveződési típust – legyen az szakszervezeti-szövetkezeti jellegű, vagy politikai – egyaránt fenyeget. Ha a sztálinizmus adott történelmi formájában halott is, a lecke, amit a sztálinizmus katasztrófájából meg kell tanulnunk a szocialista demokráciával kapcsolatban ma aktuálisabb mint valaha. És ha ma ez a “lecke” nem csak a trockista és tanácskommunista irányzatok tudatának része, ha ennél szélesebb körben elterjedt, ezen nincs mit panaszkodnunk. Ha az, amit korábban a “száműzöttek csomagjának1” neveztem egy helyütt az új antikapitalista baloldal közös eszmekincsévé válik, ez egyfajta posztumusz győzelem a sztálini ellenforradalom nagy legyőzöttjei számára.
A “rövid huszadik század” lényegében befejeződött. Az osztályharcok új ciklusa pedig épp csak hogy most kezdődik. Új sorskérdések jelennek meg, a legfőbb természetesen az ökológiai válság jelentette kihívás. Ezért vált szükségesség az LCR számára [Ligue Communiste Révolutionnaire, az NPA neve 2009 előtt], hogy megtörje a szokásos rutint és fölvállalja a kockázatát annak, hogy túllép addigi létezési formáján, anélkül, hogy megtagadná történetét. A jövőben az NPA már nem fogja magát trockistaként definiálni. Amire a párt ehelyett törekedni fog, az az, hogy összefogja a különböző tapasztalatok és irányzatok sokaságát az új periódus történései és feladatai alapján. Egyúttal azonban szükségünk van a történeti és személyes emlékezetre is, ha valóban végig akarjuk járni az előttünk lévő hosszú, hosszú utat.
Megjelent: Politis, n° 1038, 5-11 février 2009
www.danielbensaid.org